Nádfedés régen
A lakóházak és gazdasági épületek egyik jellegzetes és elterjedt héjazata. A nádtetőt
legtöbbször paraszti szakemberek, nádazók készítették. A nádazás mesterséget képesítéshez sohasem kötötték, de úgyszólván iparszerűen űzték. Jó kézügyességű szegényparasztok, nincstelen emberek idősebb társaiknak segédkezve sajátították el. A nádazóknádtető
készítése mellett nádfalak építésével is foglalkoztak.A nádazás nyersanyagbázisának szűkülése miatt az utolsó évszázadban sokat veszített a súlyából, azonban olyan vidékeinken, ahol a nád hozzáférhető, még ma is vagy a közelmúltig készítettek új tetőket, ritkán falakat is. A
nádtető
és nádfal készítése keresetkiegészítést biztosított a nádazók számára az év olyan időszakaiban is, amikor sem a mezőgazdaságban, sem másutt foglalkoztatottság nem volt. Először kisebb nádcsomókat kötöttek. A lécezett tető fedését alul, a csorgó felől kezdték el. A tető hosszán egy sorban lerakott kis nádcsomókat régebben gúzzsal, a századfordulótól általában dróttal kötötték szorosan egymás mellé. A nádazást ketten végezték. A tetőn kívül álló nádazó fektette le a nádkévéket, majd a drótot hosszú, nagyméretű fémtűbe (fűzőtű, nádvarrótű) fűzve átdugta a nád között. Segítője, aki a padlástérben állt, átvette, megszorította és visszatűzte kívülre. A végleges lekötés előtt a nádazó fából készült, fogazott vagy sima lapú, nyeles eszközzel (nádverő, verő) felverte, hogy tömött és sima legyen. Néhol felveretlenül hagyták, akkor lépcsőzetes maradt a fedés. A gerincen a felálló nádvégeket keresztbe lekötötték. A gerincre sok helyütt koporsó- vagy vályúdeszkát húztak, amelyet hegyes szögben összeerősített és a gerincre ültetett karókkal (kaloda, kalodafa), ezeket pedig végükkel a nád alá bújtatott vesszőkkel (csaptatófa) szorítottak le.
A 
